Ez egy jellegzetes kubai dolog több okból is: az autópark kora és állapota miatt, a buszok és taxik használata és a helyi mentalitás miatt.
Az ország egy élő autómúzeum: ennyi öreg, de működő autó nincsen sehol így együtt a világon, talán Közép-Afrikában. A helyzet kialakulásában komoly szerepet játszottak az 1959-ben sietve távozó jenkik, akik hátrahagyták verdáikat, amire a kubai nép jól lecsapott. Ezek az autók magántulajdonba kerültek (ez itt nagy szó, kb. ez az egyetlen vagyonuk), és csak belföldön adhatók el egymás között. Ritka kincsekről van szó tehát, amit óvnak, mint a szemük fényét. Valamelyik egész jó állapotban van, de akad olyan is, amit tényleg csak a festék tart össze. Nagyon sokban már rég nem az eredeti alkatrészek dolgoznak, mert az USA-embargó miatt nem nagyon volt szerviz- és alkatrész utánpótlás, így fifikásan kellett a javítási kérdéseket megoldani szovjet és nem autóba való alkatrészekkel (traktor, kisgépek, kávéfőző elemek).
Havannában autómúzeum is van (ami inkább egy dohos, sötét pince, de ezt ne firtassuk), benne Che Guevara Chevrolet Impalájával. Kinézetüknél már csak a menetteljesítményük viccesebb: csúcssebesség kb. 60 km/óra (ami csak becslés, mert többnyire már nem működnek a mérőórák), kellemes zötyögés, ringás, egy autóban átlagosan 6-8 fő, akkora csomagtartók, amiben egy európai autó simán elfér. A csomagtartó kitámasztásához – természetesen – fa deszkáknál, hovatovább baseball ütőknél keresve sem lehet jobbat találni. Néhány rafkós compadre taxiként üzemelteti az oldtájmerét, amiért az élményhajhász turistától a „normál” taxis ár többszörösét is elkérheti. Egy Cadillac kabriós útért 49 (!) pesót (a normál ár kb. ötszörösét) kért el a sofőr az egyik pártól, akik a hotelünkhöz érkeztek. A pár kifizette, meg is érdemelték. Ezzel szemben a helyiek általában olcsóbban viszik el a turistát a belvárosban, mint a taxik, ha jól alkudunk…
Nekünk is nagy vágyunk volt kipróbálni a régi autós utazást, de nem szerettünk volna ilyen csillagászati összegeket fizetni érte. Varaderóból Havannába visszatérve a reptér felé vettük az utunkat, de nem akartunk a helyi Skoda Octaviakkal, Ladákkal kitaxizni, ezért kiálltunk az út mellé, hátha felvesz valaki.
10 perc elteltével a tőlünk 20-30 méterre lakó szomszéd odasietett hozzánk és kikérdezett szándékainkról. Mondtuk, hogy erport, ő mondta 20, én mondtam 15. Megegyeztünk ebben, üzlet megkötve. Ember rohan vissza kiabálva a szomszédnak, hogy „Gyere velem Pista, hozom az autót, üzlet van, üzlet van!!” (Szabadfordítás) Pista jött is szépen, Jóska (a másik szomszéd) meg csak kapkodta a fejét a kerítést támasztva a bezsongott szomszédok láttán. Ki is állt a hintó: egy igazi, ütött kopott, rozoga Chevy! Van Isten, minden vágyunk így váljon valóra! Pista segített betenni a bőröndöket: szigorúan az utastérbe, mert a csomagtartót nem lehetett kinyitni, így a két nagy koffer, a kistáskák, a Gerti meg én összepréselődtünk hátul.
Az interior elég kemény volt: az autónak nem voltak ablakai a szélvédőket leszámítva, ezért ablakemelőre sem volt szükség, és ha már az ajtónál tartunk, belső ajtónyitó sem volt. Tömítés, kárpit, műszerfal-borítás: ezek kérem csak burzsóá luxuscikkek, ahogy a kilométer és fordulatszámmérő óra is (nem működtek). Fizetségképpen ketten 15 pesót kaptak, ami komoly summa: egy ember 3 heti bére!
A sok kapitalista jármű mellett még több szocialista blokkból származó autó koptatja az utakat: Lada minden mennyiségben, Moszkvics, Skoda, Zil, Uaz teherautók, Ikarus buszok – újabb időutazás, csak egy másik korba. A Ladák többsége taxiként funkciónál, a teherautók meg áru- és emberszállítási feladatokat látnak el. „Új” autót nem túl sokat láttam: egyszer egy Peugeot 206-ost, egyszer pedig egy E-osztályos Mercedest meg egy Hondát.
A járműpark korából gyorsan lehet következtetni a környezetbarátságukra is: egy-egy nagyobb kereszteződés/csomópont mellett igen-igen rossz a levegő.
A taxizásról is szót kell ejtenem. A taxisofőrök itt is szemtelenek (hol nem?), már-már pofátlanok. Viszont taxival lényegesen kényelmesebb és megbízhatóbb utazni, mint autóbusszal, ami vagy jön, vagy nem, de ha jön, akkor is tele van és nincs légkondi. Taxit gyakorlatilag bármikor, bárhol lehet fogni, ugyanis lépten-nyomon rád dudálnak (akár az út másik oldaláról is).
Főszabály: mindig alkudni kell! Meg kell előre állapodni az árban, és azt is meg kell kérdezni hosszabb utak előtt, hogy van-e elég benzin, mert jártunk úgy, hogy benzinkúton is ücsörögtünk kicsit, mert elfogyott a Ladából a nafta. Havanna belvárosában 3-4 pesóért mindenhova el lehet jutni, a hosszabb utak 10-15 pesót kóstálnak.
Taxizni lehet autóval, lovas kocsival (turista attrakció) és
coco taxival. Ez utóbbi a legjobb. Olyan, mint egy félbevágott hordó és egy Simpson motor összehegesztve (valószínűleg nem tévedtem nagyot). Nagyon hangulatos módon lehet ezzel sasszézni a sávok között, élvezni a menetszelet és azt, hogy bármelyik pillanatban kieshetünk. Sávváltás szigorúan kézzel, erősen kalimpálva.
„Taxizni” lehet stoppolva is, ugyanis Kubában – állítólag – fel kell venni az út mentén várakozó embert, és el kell vinni valameddig. Ennek elérésében akár a rendőr is segít: szerettünk volna átmenni a havannai csatorna alatt átvezető alagúton, és egy rendőrt akartunk megkérdezni, hogy kell. Ő fogta magát, kiállt az útra, megállította a forgalmat, rámutatott egy autóra, hogy tessék beszállni. Az autó tele volt eléggé rosszarcú honpolgárokkal (kb. bicskás gyilkos fizimiska), akik várták, hogy beszálljunk, de mi akkor még mulyák voltunk, így 10 másodperc közjáték után az autó továbbment. Ezután fogtunk egy taxit, aki 3 pesoért átvitt, és a sofőrrel német-angol-spanyol mondatokkal (ezek a nyelvek szigorúan egy mondaton belül szerepeltek nála) kellemesen elbeszélgettünk.
Az alagút másik oldaláról visszatérve már tudatosan a stopra játszottunk, és be is jött ez a taktika: egy bontásra váró, baseball ütővel agyonvert Moszkics vitt át minket az alagút alatt háromért. A sofőr úgy nézett ki, mint egy latin bérgyilkos: zselés haj hátrafésülve, bajusz, lenge ing, nagy tetkó a karon, ködvágó cipő a gázpedálon. A mitfahrer egy fiatal pattanásos, félmeztelen, baltaarcú gyerek volt, kapafogakkal és a hátán 2 db elrontott tetoválással. A kocsi atom le volt lakva kívülről-belülről: hólyagos – hullámos - rozsdás kaszni, a hátsó ülésen a rugók szétszúrták a combom, a földön látszott a padlólemez, az ajtót nem lehetett becsukni, a sebváltó egy csupasz bot meg kábelhalom volt, műszerfal ohne. Az anyósülésen ülő egy alkatrészt is talált, amit elém rakott a padlóra. Gyakorlatilag a beszállás pillanatától megállás nélkül röhögtünk, hogy miket művelünk, meg hogy otthon mikor ülünk vadidegenek lerohadt autójába, meg úristen, de izgi, meg, ha anyám megtudja, szívbajt kap, stb. Utána rájöttünk, hogy nem kell itt cidrizni, mert barátságos népek ezek, és segíteni akarnak. Nekünk „fillérekbe” kerül egy ilyen segítség meghálálása, nekik meg akár több napi fizetésnyi pénzt is hozhat. Inkább ez a rémisztő, nem pedig az, hogy beszállsz egy rosszarcúakkal teli tragacsba.
A buszozás is elég érdekes: a „sima”, kubaiaknak szóló járatok zsúfoltak és eléggé megbízhatatlanul járnak. A buszmegállók nem túl bizalom gerjesztőek és elég kevés rajtuk a tájékoztató felirat. Arról ismerhető fel egy buszmegálló, hogy csomókban ácsorognak az emberek és le akarják inteni a te buszodat/autódat…
Ezzel szemben a turistáknak szóló járatok kifejezetten jók voltak. A
Viazul üzemeltet több helyközi vonalat is, ezzel kényelmesen el lehet jutni pl. Santa Clarába, Santiago de Cubába, Holguinba, Varaderora, stb. A várótermek légkondisak (dermesztő 20 fok a kinti 32 után), TV, ivóvíz, tisztaság, angol feliratok, míg a kubai várhat a koszos, büdös, meleg és zsúfolt termekben. Hiába, a pénz beszél.
A buszozás működésében tetten érhető a szocialista rendszerek hatékonytalanságra való hajlama. Jegyvásárláskor a böhöm nagy, szürke, ÁFÉSZ időkből ismerős pénztárgép hangos csattogást követően kiköp 2 kis papírt, amit a pénztáros lepecsétel, ráírja az utazás dátumát. Ezt követően az utasok nevét(!) felírja egy listára, arról pedig átmásolja egy másikra. Következik a poggyász bepakolása: súlykorlát van, amit én túlléptem, de nem kellett fizetnem, mert senkit nem érdekelt, meg se nézték. A bőröndöt le kell adni. Spárgával rákötnek egy cetlit, amin 1000-féle - szigorúan tollal felvitt- információ van. A cetliből 1 darabot letép magának, egyet az iktatónak, egyet az utasnak és egy kicsi marad a bőröndön. Semmi vonalkód, meg PC használat, szigorúan 1.0-ás, analóg megoldások.
A járat indulás előtt fél órával valaki elordítja magát, hogy „Varadero”, és szépen beállsz a sorba, ahol megnézik, hogy a listán vagy-e. A busz egy nagyon szűk, fedett zsilipszerű helyen vár, a motorja jár, melletted cigiznek a sorban, úgyhogy nyeled a szmogot szépen. Ellenőrzik a papirkákat, külön ember bepakolja a bőröndöket, és elindulunk 2(!) sofőrrel, akik közül VÉGIG csak az egyik vezet… A munkafolyamatokban összesen 6 fő vett részt (pénztáros, bőröndiktató, ordító, bőröndbepakoló, két sofőr) a józanésszel is elegendőnek bizonyuló 3 helyett (pénztáros, iktató, 1 sofőr). Hiába, na, azért dolgoznak, mert munkaidőben vannak, nem pedig azért, hogy költséghatékonyan profitot termeljenek. A jegyár nem vészes: 10 pesó 140 km-ért, picivel olcsóbb, mint itthon.
Ha hatékonyságot nem is, morált mindenképp tanulhatnánk tőlük: az agresszív vezetés ismeretlen fogalom itt. Nincsenek villogó, száguldó vadbarmok, meg „azért is letollak, mert nekem BMW-m, Audim, Mercim van” autósok. Szépen, nyugodtan, senki nem rohan sehova, ej, ráérünk arra még. A dudálás megszokott dolog, minden kommunikációs eszközt (jelzés, intés, fényjelek stb.) ki- és felvált. Pl. ha sávot akarunk váltani, dudálunk, ha a belső sávban előttünk nagyon-nagyon lassan mennek, dudálunk, ha 200 méterre egy gyalogos még fél lábbal az még útpadkán van, dudálunk. Ez itt nem számít agressziónak, ez a normál.
Ők viszont tanulhatnának némi pontosságot, ugyanis ez nem igazán jellemző a buszjáratokra. 10 perccel hamarabb, vagy fél órával később indulunk: ahogy sikerül.
A hotelből ingyen busz vitt a belvárosba, ezzel mentünk be mindennap. Volt olyan, hogy három órára volt kiírva a start, de fél négykor sikerült csak elindulni, mert a sofőr megvárta a műszakját leadó szobalányt, akit kb. 400 méterre el is vitt, és az egyik kereszteződésben kirakta. Végül is csak 15-en vártunk, sebaj, a prioritás az prioritás.
Ugyanez a sofőr vitt ki a minket a városból a hotelba ocho y medio, azaz fél kilenckor. Mi már 8:10-kor a találkozó helyén voltunk, és fel is szálltunk a buszra. Emberünk mormogott valamit, amit nem értettem, és fogta magát, elindult 8:21-kor. Eddig vártunk, meguntuk, mehetnékje volt. Aki lemaradt, az bebukta. Órát ne állítsunk a járatokhoz.
Elnézve a gyárépületet, utoljára kb. 1938-ban lehetett festés vagy tatarozás, karbantartás, de ez Kubában sajnos nem meglepő. Az épület és a berendezések állapota, valamint az alkalmazott technológia visszavisz minket minimum 60-70 évvel az időben, amit csak néha-néha szakít meg egy IBM 286-os látványa, amin éppen aknakeresőznek.
A havannai hotelünk 
Varaderon a 
Mire kell figyelni a választáskor:
