Kubában még mindig tart a forradalom, mert lépten-nyomon olyan feliratokba/plakátokba ütközni, ami a forradalomról szól, csak hogy el ne felejtsd, mi a helyzet (reklám plakát egy sincs, ezzel kell beérni).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A forradalom másképp is jelen van: rengeteg a rendőr az utcákon. Vannak motoros rendőrök sarkantyús csizmával(!), bukósisakkal, Ray-Ben szemüveggel, vannak szürke ruhások baseball sapkában, vannak kék ruhások stb. Van, amelyik kis őrbódéban áll, van, amelyik egy-egy középület bejáratánál, van, amelyik az út mentén szedi ki az autókat a forgalomból.

És figyelnek.

Figyelik a rendet, ügyelnek arra, hogy el ne tévedj: ne láss meg olyat, amit nem kell, ami nem rád tartozik. Ügyelnek arra, hogy a „bennszülöttek” nyugton legyenek, ne zargassák a turistát.

 

A Forradalomnak élő emléket is állítottak: a propaganda Forradalmi Múzeumban (a korábbi elnöki palotában) meg lehet tekinteni az ország XX. századi történelmét. Az eseményekről a Castro hatalom átvételig spanyolul és angolul, a hatvanas évektől (jé, de érdekes) csak spanyolul olvashatunk. A megértést sok-sok fotóval, korabeli újságcikkekkel, aktuális USA ellenes propagandával (az ötök ügye), valamint politikai tisztek bevetésével teszik érthetőbbé. Nem hittem a szememnek: egy katonaruhás, bakancsos-vállapos ember egy iskolás csoportnak magyarázta, hogy mi is történt 1958-ban. Segített a fiatal generációknak, hogy HELYESEN (érted, szocializmusilag) értsék meg, mi hogy volt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hazatérve egy kicsit utána olvastam a kubai történelemben az államformák és berendezkedések alakulásának, és láthatóvá vált, hogy nem sok demokráciában volt részük az elmúlt 110 évben. Egyedül az 1940-es években volt „némi” demokrácia jellegű kurzus az országban, amit egy jó kis államcsíny, majd az azt megdöntő Revolución követett.

 

Castróék 1959-ben vették át a hatalmat a megbukott Batista rezsimtől, és onnantól egészen más fordulatot vett a szigetország élete: hamarosan az USA-val és a nagyon kemény kereskedelmi, gazdasági szankcióikkal szemben találták magukat, ami predesztinálta a közeledést a „másik nagy”, a Szovjetunió felé.

Ha az USA szemszögéből vizsgáljuk ezt, akkor látható, hogy nem tetszett nekik, hogy a „kertszomszédban” nem az történik, amit ők szeretnének, és nem tudták ellenőrzésüket gyakorolni az ország javai felett. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a CCCP még nukleáris rakétákat is akart ide telepíteni, akkor látható, hogy ez a berendezkedés nagyon nem volt ínyére a jenkiknek. Fidelt többször, több módon is el akarták távolítani, erről bővebben egy blogon lehet olvasni. Az USA a mai napig rossz szemmel néz Kubára (és viszont), és ezt ki is fejezi embargók, szankciók, tiltások formájában.

Ha a Szovjetunió oldaláról nézzük, akkor a kubai „támasz” nagyon is hasznos volt nekik, hiszen egészen közelről szemlélhették a nagy rivális ténykedéseit, és állandóan emlékeztethették őket arra, hogy az oroszok már a spájzban vannak.

Kuba a nagy szocialista blokk tagja lett és a Szovjetunió pártfogását élvezhette mind anyagilag, mind a kereskedelem, oktatás stb. terén.

 

 

 

 

 

 

 

 

Kubában egy sajátos, a latin-amerikai országokhoz viszonyítva relatíve egyenlőségen alapuló társadalmi szerkezet jött létre ingyenes oktatással, egészségüggyel, teljes államosítással és zéró magántulajdonnal. Az emberek több mint 85%-a az állami szektorban dolgozik, a munkanélküliség 1,7%-os, az átlagfizetés 20-30 dollár között mozog. Mindenki szegény, de legalább egyenlően szegény - kb. így foglalhatnánk össze. Elmondható, hogy Castróék sok, a térségben egyedülálló, példa nélküli dolgot hajtottak végre (nem tapasztalni orbitális jövedelmi különbségeket, az egyszeri parasztgyerek is lehet orvos, nincsenek gettók, nem lőnek le az utcán, nincsenek gerillahadseregek, drogkartellek, stb.), „cserébe” egy diktatórikus rendszert kell az embereknek elviselniük, ami rátelepedik, agyonnyomja őket, és előbb-utóbb, de biztosan kimúlik, romokat hagyva maga után.

Aztán 1993-ban a SZU összeomlásával véget ért a „jó világ”: Kuba elvesztette a legnagyobb támogatóját és gazdasági partnerét. Ez volt az „opcion cero”, a nulladik óra, amikor egy-két dolgot át kellett gondolni. Innentől datálható a nyitás a turizmus felé, a külföldi tőke részleges beengedése, ekkor változott meg a kultúrpolitikai felfogás stb. Nem mellesleg ekkortól került bevezetésre a szükségállapot: nincs a nap minden órájában áram, a boltok polcai üresek, jegyrendszer keményen, mikro adag kajákkal.

 

  

Az országban ordító a szegénység: Havanna belvárosa gyakorlatilag – kis túlzással – romokban hever, fejlesztések, javítások nem történnek a gyönyörű épületek megmentésére. Az átlag kubai havi öt-hatezer forintból él, miközben a boltokban európai árak vannak. (Láttunk egy-két boltot, amiben kubai pesoval lehet fizetni: az egyikben 4 db banán meg 2-3 üveg ásványvíz volt a polcokon, a világítást egy 20 wattos izzó adta.)

Eközben a turisták tobzódnak, költik az átlag kubai számára csillagászatinak tűnő összegeket a szórakozásra, éttermekre, bárokra (a Floriditában 1200 Ft egy mojito). Valahogy nem sok kubait látni ezeken a helyeken.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

Csodálom az embereket: hogy tudják azt elviselni, hogy nekik semmijük sincs, miközben a „nyugatiak” az ő több havi fizetésüket költik el játszi könnyedséggel egy-két nap alatt? Ritka béketűrő fajták lehetnek… Nem lehet túl jó érzés kívülről nyalogatni a mézes bödönt. Ugyanakkor egyetlen szomorú vagy panaszkodó embert nem láttam, aki sorsa felett kesergett volna, csak vidám, nyüzsgő, mosolygó, daloló legényeket és lányokat, mamákat és papákat. Ibrahim Ferrernek volt egy találó mondata a Buena Vista Social Club filmben: „Megtanultunk ellenállni a jónak és a rossznak egyaránt”. Így már érthetővé válik sok minden; ritka béketűrő fajta lehet a kubai ember.

Ez ismét megerősítette, hogy nem csak a pénz birtoklása adhat örömöt, mint ahogy azt velünk próbálják elhitetni a TV, a reklámok, magazinok, filmek. Valószínűleg bennük nincs szorongás, ami a pénz megszállott üldözéséből és kaparásából, kuporgatásából fakad: nem feszülnek azon, hogy reggel fel kell kelni, menni kell jó pofát vágva dolgozni, erre spórolni, arra spórolni. Nem aggódnak olyanokon, hogy emelkedik a svájci frank árfolyama, a kormány lenyúlja megmenti az MNYP megtakarításodat stb. Lenne mit tanulnunk Tőlük a „becsüljük meg az élet helyes értékeit” tantárgyból.

A látottak még egy dologra rávilágították a figyelmemet: erősen átértékelésre szorul a szegénységről és gazdagságról alkotott elképzelésem. Panaszkodhatunk, hogy csak 72, 75, 100 cm-es TV-re futja, meg csak nettó x ezret keresünk, de az Ő életüket, körülményeiket elnézve be kéne fognunk villámgyorsan, oszt’ örülni annak, ami van.

 

 

 

 

 

Az utóbbi években Fidel hátrébb lépésével Raúl lett a megmondó, aki nagyon lassan, óvatosan egy kis levegőt engedett a burokba. Idéntől lehetséges magánvállalkozásokat indítani, jövőre félmillió állami alkalmazott elbocsájtását tervezik, politikai foglyokat bocsájtottak szabadon, (őket is),  de a szocializmust tovább építik. Nyilvánvalóan felismerték, hogy a jelenlegi rendszer javításokra szorul; sőt, maga El Commandante nyilatkozta, hogy a kubai gazdasági modell nem működik.

A kérdés csak az, hogy meddig tud a jelenlegi kurzus életben maradni. A forradalmárok már nem fiatalok, előbb-utóbb nyugovóra térnek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Milyen változás lesz? Milyen irányba? Kiknek a vezetésével? A kérdések megválaszolását meghagyom a nálam okosabb, a témát jobban ismerő embereknek, bár túl sok illúzióm nincs: egy vörös csillaggal kevesebb lesz a világ térképén, egy McCsatlóssal több.

A South Park Dühöngő Puncik koncertjéről szóló részben (IV. évad 16. rész) Kyle egy kedves levéllel és énekkel demokratizálja Kubát és a híradóban bemondják: „jöhetnek az amerikai turisták és folytatódhat a turistaközpontok építése”. Itt még nem tartunk, de térjünk erre vissza 10-20 év múlva.