A zene teljesen más szerepet játszik a kubaiak életében, mint egy európai ember mindennapjaiban. A zene az élet része, olyan, mint a levegő. Akár merre mentünk, minden utcában legalább egy házból recsegve-ropogva vagy tisztán üvöltött a muzsika. A derék cubanók szeretik a muzsika hangját: legyen szó a buszsofőrről, takarítónőről, dohánygyári munkásról, járókelőről: mind-mind teli torokból énekelte a nótákat, ha épp ahhoz volt kedvük. A zenéhez fűződő viszony sokkal bensőségesebb és sokkal intenzívebb, mint az európai kultúrkörben. Az élet egy nagy fiesta, amit néha ki kell pihenni a munkaidőben.
Többfajta zenével találkoztunk: tradicionális, vagy trendi nevén világzenével, hip-hoppal, jazzel, dance-szel, latin lover (nyálas) zenével.
Nekem a hip-hop nem jött be: ugyanolyan bugyuta, mint az US vagy magyar megfelelője, valószínűleg hasonlóan magas szellemi tartalommal feltöltve. A hotelben megállás nélkül ilyet toltak.
A latinlover muzsikát itthon is ismerhetjük: ők a „kedves, érzékeny fiúk”, akik „annyira szerelmesek, hogy csak bánatos kutya tekintettel és kitárt karokkal, térdelve tudnak beszélni” szívük hölgyéhez, akik ettől – természetesen – elolvadnak, és szabad a csók, szabad a tánc.
Bevallom őszintén, itthon annyira nem voltam oda a kubai zenékért. Meghallgatgattam, persze, Buena Vista, meg kacérkodtam a gondolattal, hogy megtanuljak salsázni, de a projekt megállt a gondolat szintjén. Ez – magától értetődően – megváltozott, mivel „élő forrásból”, a helyszínen hallgatva teljesen más a fíling, ugye.
A helyi népzene egészen kiváló. Többnyire spanyol gitárok és afrikai dobok megszólaltatásával jön létre, ehhez társulhat még trombita, bőgő, zongora. Vannak nyugisabb, merengős darabok, de van, ami táncba visz, és ott is tart jó sokáig.
Műfajok: guaracha, son, salsa, mambo, rumba. A legismertebb képviselői ugyebár a Buena Vista Social Club név alatt dolgozó rég elfeledett művészek, akik többsége a 40-50-es években élte fénykorát. Erről bőséges információ lelhető fel a neten, nem is szaporítanám.
A szövegek nem túl bonyolultak (aki látta a BVSC filmet, tudja, miről beszélek, kb., mint a magyar népdalok), nem kapunk választ a kvantumfizikai trendjeinek változására, de hihetetlen, már-már megható mennyiségű és intenzitású vidámság, életszeretet, életigenlés árad a dalokból. A mi magyar nótáinkból mi is árad?
Aki inkább a mai Kuba zenéjét szeretné megismerni, annak javaslom Gilles Peterson 2009-es kiadványát (Havana Cultura: New Cuba Sound) letölteni megvásárolni, amin a jelen előadói játszanak jazz-t, hip-hop-ot, salsát, rumbát stb. első osztályú – GP-tól megszokott –minőségben.
Hogy mennyire fontos a zene a kubaiaknak, arra hadd hozzak egy-két példát. A havannai hotelünkben minden este élőzenére lehetett degeszre enni magunkat.
A személyzet nem vette véresen komolyan a szerepét: a pincérek rendszeresen dalolásztak, mozogtak a zenére menet közben, vagy meg-megállva. Egyszer az egyik szakács beállt egy kicsit dobolni a zenekarba, és így játszottak egy-két számot, aztán megköszönte a lehetőséget és kifőzött még egy kis tésztát.
Egy másik este láthattuk, ahogy az egyik, Ronaldinhora hasonlító, fiatal szakács – megunván a hússütést, sapkástól, kötényestül, kesztyűstül - felkérte a hotel legrondább nőjét (minimum 150 kiló, egybehas, púpos egybehát, egybenyak, szőrös kéz, borosta), és nyomtak egy olyan táncot, amit mi európaiak SOHA nem fogunk tudni megtanulni. Teljes szívből, mindent beleadva, egész testtel, átéléssel ropták, tökéletes ritmus- és ütemérzékkel. Nagyon szívmelengető látvány volt. Aztán emberünkön győzött a kötelességtudat (vagy a lány rálépett a lábára? Sose tudjuk meg…) és rohant vissza halat adni valamelyik éhenkórász angolnak.
A zene az élet, az élet a zene. Ezt az intim viszonyt kevesek élhetik meg igazán. A kubaiak a szerencsések közé tartoznak.
