Két hét után haza kellett indulunk, amihez nem sok kedvünk volt, de sajna eddig szólt a mandátumunk. Testileg, lelkileg és szellemileg feltöltődve léptünk a búcsúzás könnyes útjára.
Hazafelé menet, a reptéren még egy-két „nyalánkságba” beleszaladtunk: ahhoz, hogy elhagyd az országot, 25 pesót kell fizetni fejenként. Vissza akartunk váltani a maradék pénzünket euróra (a konvertibilis pesó egy garast sem ér Kubán kívül), de a váltóban nem volt apró, ezért még mindig maradt 6 peso, amit el kellett költeni… Jó taktika az eladás serkentésére, nem?
A becsekkolásnál történt még egy – utolsó - vicces eset: nem nyílt a repülőgép zsilipjébe vezető üvegajtó, mert nem nyitotta a kulcs. Emberünk átdobta a kulcscsomót a 2-3 méteres üvegajtó másik oldalára(!), hátha az ott állónak sikerül kinyitnia. Neki sem ment, tehát visszadobta, és kezdődött elölről. A reptéri biztonságot (is) érdekesen értelmezik…
A lázas dobálózással és próbálgatással elment 5-10 perc, miközben 20-30 méteres, beszállásra váró sor gyűlt fel. Egyszer csak megjelent egy fiatal, kopasz katona, aki hozta a csodakulcsot, betette a zárba, elfordította, és egy mozdulattal kinyílt a rebellis ajtó. Emberünk hősi tettét elismerő tekintetek és tapsvihar jutalmazta. Egy-két perccel később ugyanő felvette a kolleginája napszemüvegét és az ablak üvegében pózolva jutalmazta magát hősies tettéért.
Felszállás után könnybe lábadt a szemünk az esti Havanna láttán, majd 10 óra múlva megérkeztünk a hideg, tiszta, precíz Schipoll reptérre a mind your step, a karácsonyi vásár, a fényreklámok és a százalékok világába. Valami véget ért, de a nyoma kitörölhetetlen.
