Ha Kuba, akkor jönnek a sztereotípiák: rum, szivar. Nagyon jókat lehet füstölni és közben kortyolgatni a koktélokat, vagy csak magában hörpölni a rumot.
A szivarról temérdek helyen lehet rengeteg infót lelni, nem nagyon mennék bele. Volt szerencsénk ellátogatni a Partagas szivargyárba, ami Havannában található a Capitolium mögötti, közepesen lerohadt utcában. A gyárban minden nap van túravezetés, ahol egy angolul jól (kubaihoz képest meg főleg) beszélő fiatalember (Carlos) végigvezet a gyáron, megmutatva az összes gyártási folyamatot.
Elnézve a gyárépületet, utoljára kb. 1938-ban lehetett festés vagy tatarozás, karbantartás, de ez Kubában sajnos nem meglepő. Az épület és a berendezések állapota, valamint az alkalmazott technológia visszavisz minket minimum 60-70 évvel az időben, amit csak néha-néha szakít meg egy IBM 286-os látványa, amin éppen aknakeresőznek.Minden helységben szól a zene, a hangszórókat fehér műanyag ládák fedik a tökéletes zenei élmény elérése érdekében, néha bemondanak valakit, hogy telefonja van, menjen a portára. A falon jelszavak, Che, „előre a forradalomért”, „együtt sikerül”, stb., az egyik terem közepén pulpitus, azon asztal, székek, PLAZMATÉVÉ, benne propaganda műsor. „Ünnep lesz ma – mondta Carlos – a mezőgazdaság napja van, délután kezdődik a buli.” Biztosan hivatalos a Tanácselnök is, hogy beszédet mondjon a szocializmus fejlődéséről.
A jó szivar kézzel készül, semmi vegyszer vagy mesterséges, hozzáadott anyag. Minden munkafázisba beleshettünk: minőségellenőrzés, osztályozás, sodrás, préselés, vákuumozás, csomagolás.
Vezetőnk szépen elmesélte ki, mit csinál, hogy és miért úgy, ahogy. Megálltunk egy ember mögött, aki héttől ötig, hétfőtől péntekig leveleket válogat normarendszerben, a napi minimum 1200 levél szétválogatása 24-es csomagolásokban. Emberünk terpeszben ül, combján kötény, arra teríti szét a leveleket, amiknek kiszedi a fő erét, és szín szerint szelektálja.
Akit ide felvesznek, az ÉLETE VÉGÉIG ugyanazt a munkát végzi: semmi szabi, semmi táppénz. A helyi HR-es nem kell, hogy törje a fejét a karrierstratégia kitalálásán, az már biztos.
A sodrás a legviccesebb: két széles oszlopban, soronként 3-4 ember ül, és leveleket hajtogatva betekeri azokat egy vagy kettő nagyobb levélbe, majd csirizzel (vagy nyállal, ahogy sikerül) összeragasztja őket. Volt, aki megunta, és az asztalra borulva aludt, volt aki, szépen rágyújtott egy cigire, és bagóval a szájában sodort, volt, akinek úgy járt a keze, mintha az élete múlna rajta.
A sodrást a préselés követi, amikor a besodort szivarokat műanyag kazettákba gyűjtik, és egy prés alá szorítják, vagy ráülnek, ahogy sikerül. Nesze neked szabványok, sztenderdek.
Ezt követi a vákuumozás, amikor a rúdból kiszívják a felesleges levegőt, ügyelve arra, hogy azért ne horpadjon be a homlokunk pöfékelés közben. Miközben néztük vákuumozó emberünket, ő dalra fakadt, és teljes torokból üvöltötte a rádióból szóló Celine Dion „All by myself” című örökbecsűjét, hevesen dobolva hozzá. Hát ő sem lesz a munkaverseny győztese, az biztos.
A kész szivart bedobozolják és eladják - akár a gyár boltjában, akár exportra szánva, horribilisen drágán: egy-egy szivar akár 5000 Ft-ba is kerülhet!
Időutazásunk véget ért, kifele menet elkaptam egy munkás tekintetét, akinek beletörődő, „ez van” pillantásából kitűnt, hogy azért annyira nem jó ez.
Az útikönyvek óva intik az egyszeri turistát az utcai szivarárusoktól. Természetesen ezt mi is így gondoltuk, amíg meg nem láttuk a gyár „shop”-jának árait, és le nem szólított minket egy, a gyár ajtajában ténfergő illető.
Emberünk nem volt éppen bizalomgerjesztő: izzadt, mint a disznó, félig be volt rúgva, kezében sör, hasig kigombolt ing, rövidnadrág, papucs. Angol-spanyolul elmondta, hogy tud olcsóbbat, menjünk vele. Csatlakozott hozzá egy fogatlan 50 év körüli nő, aki elmondása szerint a gyárban dolgozik. Ja, persze. Elkalauzoltak minket két sarokkal arrébb egy kis szobába, ahol volt még egy nő, egy ágy csipketerítővel meg egy csegevara kép a falon. Na, most vágják ki a vesémet, gondoltam. Megjelent egy tagbaszakadt fekete ember, aki egy mormogás után ledobott egy táskát az ágyra, amiből előkerült 8-10 doboz szivar.
Mint kiderült, ezeket a gyárból lopják, hogy olcsóbban elpasszolják őket a turistáknak. Zárjegy, logó, pecsét, amit akarsz. Kommendálták a portékát, ahogy kell: Cohiba, Che Guevara favorit, Romeo y Julieta – you Romeo and Julia, sí? Némi alku után egyet vettünk, a bolti ár kétharmadáért (50$), aztán – szó szerint - menekülőre fogtuk a figurát. Két utcával arrébb sikítva röhögtünk, hogy miket művelünk.
A jó szivarhoz jó rum dukál, ebből sincs hiány. A boltokban 3-4 fajta rumot kapni (van papírdobozos, 2 decis is – minden rétegre gondoltak), az itthon is ismertebb fajta a Havana Club. A boltban 5,2 pesóért kapunk egy literrel, míg itthon 4 ezer körül mérik…
A Bacardi is kubai rum volt, amíg el nem menekültek a forradalom elől, és át nem költöztek Haitire. A család volt székháza (Edificio Bacardi) szabadon látogatható. Van rum múzeum is, ahol a teljes gyártási fázis megtekinthető. Oda sajnos nem tudtunk eljutni, mert épp az orrunk előtt zárt be.
Nem vagyok egy nagy rum fanatikus, de sikerült jó koktélokat elcsípni. Érdekes módon a hotelekben nem csináltak mojitót, így mással kellett „beérni”: Cuba Libre, Papa Hemingway, Coco, Habana Special, Tom Collins, Pina Colada, stb. A favoritom a ron con guava lett, ami rum és egy rózsaszín, kesernyésen édes gyümölcs levének keveréke. Ebből napi 3-4 gondoskodott az előírt folyadék bevitelről.
A koktélok nem úgy készülnek, mint itthon, hogy kis mérőcskékkel kiporciózgatják cseppre. Nem. Ahogy sikerült, ha deci csúszik bele, akkor annyi, ha be volt rúgva a pultos és megszaladt a keze, hát úgy jártam. Volt, hogy kértem egyet, és mondták, hogy „te magas vagy, neked több kell”, meg direkt gyengét kértem, és kicseszésből jól megrakták a poharat (jól kitoltak velem…).
A cubanok sem aprózzák el a rumivást – üvegből, ahogy kell, húzóra. Ücsörögtünk a Plaza de Armason, és megjelent egy család: apa, feleség, nagypapa, terhes, 16 éves forma kislány, kis gyerek kis gyerekkocsiban. Leültek, kikapták a gyereket a helyéről, a gyerek mögött pedig volt egy fehér üveg, áttetsző folyadékkal. A két ember jól meghúzta az üveget. Mivel iszony meleg volt, arra gondoltam, hogy jól van, ők is isszák a vizet, nem csak én döglök meg ebben a melegben. Csak a kortyok utáni vicsorból esett le, hogy az valami más lesz: ezek délután négykor 32 fokban rumot vedeltek. Ahány ház, annyi szokás.
