Kuba? Kuba! Miért pont Kuba? Talán a gyerekkoromban, a vitrinben talált üres szivarosdoboz mámoros szagolgatása miatt? Talán a rumhoz kapcsolt mítosz miatt? Talán a Pécs-uránvárosi szocreál becsületsüllyesztő vendéglátó-ipari egység miatt, ahol „határidőre” kellett inni az – egyébként nagyon jó és olcsó – oportót, mert a tulaj már zárás előtt egy órával elkezdett zárni? (A hely 10-ig volt nyitva; a zárás jelzése a villanyok sztroboszkópszerű fel-le kapcsolgatása volt… Aki járt ott, tudja, miről beszélek. Aki nem, az a „Feri és az édes élet” kocsmai jelenetében láthatja viszont a helyet, ahol a kocsma falain még vágják a cukornádat a Zsolnay-mozaikból kirakott elvtársak.)
Talán a gyerekkoromban látott, a Chrudinák által felvezetett, viccesnek ható Castro beszédek miatt? Talán a csegevara-árucikk legendárium miatt? Nem tudom; lehet, hogy mind együtt, de lehet, hogy egyik sem.
Kitaláltuk(tam), hogy Kubát látni kell, mert mert. Hála Istennek, a feleségem meggyőzhető típus, így ő is hajlott az ötletre, szóval a nászút helyét elég gyorsan eldöntöttük. Két hetet töltöttünk ebben a nagyon furcsa, nagyon jó és ellentmondásokkal teli országban, ahol még a szakállas dzsungelharcosok az urak.
A következőkben az élményeket, behatásokat fogom közreadni erősen szubjektív szemszögből, és inkább a benyomásaimra, mintsem a tényekre fókuszálva, egy-egy téma köré szervezve.
